Olvasói beszámoló:
A szállásom közvetlen a Haj-Nehaj nevezetű vár lábánál volt, az ablakom pont arra nézett. Piszkálta a fantáziám a dolog, fel kellene menni, csak kicsit visszatartott, hogy a szállásadóm azt mondta, hogy ő még sosem volt odafenn. 🙂 Nos, mint később kiderült, nem olyan sok turista jár arra… nincs is határozottan kitaposott ösvény a hegy felénk néző oldalán…
Esőre járt az idő, nem sütött a nap… gondoltam szép nap ez a “hegymászásra” (pár méter erejéig idézőjelek nélkül). Hosszúnadrág, zárt cipő fel. Kígyó van. A szomszéd bácsi hasznos tanácsokkal látott el, mivel ő gyakran jár odafenn a (völgyhíd alatt lakó) kecskéit legeltetni. Hogy mi a francokért kell kecskét oda fel vinni, ne kérdezzétek, mindenesetre fent igen sok a kecskeszar, tehát tényleg igaz, amit mond. Azt mondta, hogy visz fel ösvény. Ha igen, akkor én jól eltévedhettem felfelé menet (is)… valamilyen halovány, határozatlan ösvényen haladtam, de ott bizony pókerődítmények voltak, így bottal csapkodtam magam előtt, hogy félrerakjam a -néha lábak nélkül 2-3 centis – dögöket az útból. Nyilván eltévedhettem, mert az ösvény elolvadt a lábam alól, egyre meredekebbé vált, egyre gazosabbá vált az út, és a végén egy sziklaszirt előtt találtam magam. A sziklaszirt tövében sörösüvegek, úgyhogy valaki azért járt itt… már vizionáltam a koponyáját feltűzve egy fadarabra 🙂 … A sörösüvegek láttán bánatomban én is ivásnak adtam a fejem, kis híján elfogyott a teljes napra tervezett vízadagom. Problematikusnak láttam a helyzetemet és nem szívesen markolásztam a szikladarabokat sem, mert azért a fene sem tudja, milyen állat hűvösöl rajtuk, alattuk, látni meg nem láttam a sziklák túloldalát, mert szép lassan függőleges felé konvergált a hegyoldal, én pedig megtanultam, mi az a hegymászás. Fel akartam adni, mint utólag kiderült 2 méterrel az ismét megjelenő ösvény előtt, ami már a várig vitt. Olyan 10 métert mászhattam, ami nem sok, de mivel nem láttam a végét, nem is volt kevés.
A bejárat szépen össze van firkálva, plusz kecskeszar mindenhol. Egyébként a kecskeszar a barátod, Jancsika és Juliska elbújhat a technikájuk mellett, remek útjelző, mert a kenyérmorzsával szemben ezt biza a madarak nem komálják és gondolom kavicsokat is sokunk előbb enne, mint szart. Hacsak teheted, kövesd a kecskeszart!
Közvetlen a bejárat mögött ott van a híres víztározó, amiben tényleg van víz. A várat otthon maradt nők építették és mái napig nem fejtették meg a kötőanyag titkát. Azért most is állnak a külső falak, most is szigetel a víztározó, pedig olyan földrengést kapott a környék, amiben például Stari Bar, a másik közeli óváros szinte teljes egészében megsemmisült (beszámoló Stari Barról).
Odafenn csodaszép. Legalábbis az érzés, hogy sikerült meghódítanom a hegyet, fényképezőgép a kézben, zene a fülben… igazi siker-feeling, ráadásul kellemes relaxációban van része az ide tévedőnek, mivel ide aztán ember nem jött fel az alatt a 3 óra alatt, még én fenn élveztem a hódítás sikerét, a szívet melengető chillout zenét és a fényképezés örömét. 🙂
A vár egyik oldaláról a Sozina alagút felől érkező utat és szomszédos kőbányát láthatjuk, a másikról Haj-Nehaj falut, a harmadik oldalán pedig Sutomore és strandjai tárulkoznak elénk. Nem részletezném, akit érdekel, úgyis “megmássza”, akit meg nem, az feleslegesen olvasta eddig is ezt a beszámolót. 🙂
Lefelé jövet megint sikerült a jelöletlen ösvényről letérnem. Egy kijelölt ösvény van, azt Sutomore felől lehet megközelíteni, nekem viszont Haj-Nehaj volt a célom. És hol kötöttem ki? Természetesen a már említett kőbányánál, ahonnan rohadt mód nincs Haj-Nehaj felé vezető út… Légvonalban 300 méterre voltam a szállásomtól. Nem volt választásom, többször is zsákutcába futottam a vélt Haj-Nehaj felé vezető utakon, így hát fogtam magam és elindultam a főbejárat felé. A bánya bejárata Haj-Nehaj és Djurmani település között volt. Nem lett volna messze gyalog a szállásadó falum, de pechemre sötétedett, egy idiótát, a félhomályban puskaállványnak tetsző fényképezőgép-állvánnyal senki nem fog felvenni, nekem meg nem volt kedvem a kivilágítatlan, gyalogosokra semmiképp nem kalibrált alagútba bemenni. Elgyalogoltam Djurmani-ig. Ott egy megálltam a Djurmani-híd (hét méteres komoly cucc 🙂 ) előtti buszmegállóban… persze ilyenkor sötétben már ritkult járatok. Egy fickó megállt (nem taxis, csak gondolta keres egy kávéra valót), 1 euróért elvitt volna, de nem terveztem, hogy aznap buszozok, nem volt apróm (mindig legyen csörgős apró nálad! MINDIG!). Továbbment. Aztán egy “aranyos” taxis vitt el hatodik személyként 2 euróért a másfél km. távolságra levő Haj-Nehaj-ig. Nem kényelmes az autó, ha megvágnak, és még pluszban kövér a másik három utas, aki a hátsó ülésen rádfolyik. 🙂
Hát így jártam. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, aki szereti a várromokat és le akar dobni 2 kg-ot a súlyából… Felfelé azért olvad a háj rendesen… Így már tudom, hogy valójában honnan ered furcsán csengő a név: Háj-Neháj.
